Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Duba Gyula: Magány és hűség

— Ha a zene pihen, szökjön meg a társaságától! Várom a bejárat előtt. Tíz perc múlva kilépett az ajtón, karján a balonkabátja, magától értetődően belém karolt és a kezemet kereste. Az igazgatóról már alig esett szó. — Igaz, autója van, meg pénze is, de csakugyan idős hozzám... — mondotta Vera. El'volt intézve, jobban, mintha eltemettük volna. Éjfél után már kihalt az utca, csak néha csörömpöl végig rajta magános, félig üres villamoskocsi vagy bődül el egy-egy autótülök. Érdekes, majdnem megható érzés, amikor az ember nehéz katonacsizmák dobogásához van szokva és egyszer csak, mintha álmai országába került volna váratlanul, apró női cipők magas sarka kopog kecsesen az oldalán. Szurokfekete éjszakában, szemergő őszi esőben, őrségen ábrándoztam ilyen csodákról, vagy zimankós januárban, amikor éles porhavat vág az arcba a metsző téli szél. Nem álom-e igazán? Nem, valóság ez, Vera hozzám simuló meleg teste is bizonyítja! — Na ... itt lakom. — Egyedül? — A nővéremmel... De ő ma reggel elutazott haza, falura, a szüleinkhez. Nagyon közel állunk egymáshoz, érzem a leheletét, látom nagy, várakozó fényben csillogó szemét. Átkarolom, karja a nyakamra kulcsolódik — hosszú csók ez, árulásra, becstelenségre csábító. Milyen forró asszony, milyen ingerlő. Nem találkoztam hasonló nővel, mióta katona vagyok. Nagyon szép asszony, magára hagyott, gyötrődve unatkozó, csókra, kalandra vágyó asszony — de a barátom, bajtársam felesége! Nyolc nap múlva a férje szemébe kell majd néznem és elmesélnem, hogy éreztem magam otthon. Kitűnően ... — fogom mondani. — Elbájoló ismeretséget kötöttem. Micsoda nő, istenem! De hiszen ismered is, Ferikém! A feleséged! Együtt írtunk neked 59