Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Dávid Teréz: Az utolsó karácsony

„Hát, Juliskám," szólt, amikor beléptek, „ezt a jóembert ott szedtem fel Budán. Lakás kéne neki. Meg valami ennivaló." Juliska végignézett a jövevényen, egy fazék mosdóvizet tett a tűzhelyre, és felsóhajtott: „Hajaj! így van ez!... Én is özvegy vagyok. Már két éve. Az enyém ottmaradt Voronyezsnél... A magáé?" Az öregasszony válaszolt helyette: „Erről még lesz időtök beszélgetni, lányom. Most ágyat készíts hamar, tiszta holmit az uradéból, aztán fektesd le Kalmár urat a kamrába, ahol az apósod lakott. Mától majd ő lakik ott. Legalább nem lesz egyedül. Meg te sem. És ha munkából hazaérkezik, várd ennivalóval!" „Hol dolgozik?" kérdezte Juliska. „Majd szerzünk neki munkát. Danes behozza a hajógyárba, Újpestre. Vagy máshová. Nem vagyunk válogatósak, igaz, jóember?" Kalmár nem válaszolt. Álmosan bóbiskolt a széken, az öregasszony beszéde már csak igen messziről ért el hozzá: „Ott leltem a Margit körúton. Egy ház romjain ült és a fia szavát leste a föld alól. Utána kell majd nézni, mi lett velük. Az asszonnyal meg a gyerekkel. Ha neadjisten a romok alatt feküdnének..." Az öregasszony a szundikáló emberre nézett, s így fejezte be: „Jól összeillenétek. Te is egyedül, ő is egyedül... te is özvegy, ő is özvegy... gyászolhatnátok együtt! Ügy könnyebb!" „De sietős anyámnak!" mondta Juliska, a férfi cipőjét oldozva. „Nem jó asszonynak magányosan. Sok a kísértés. Én tudom ..." „Nem is sejtem, ki fia borja ..." „A tiéd! Neked adta az isten!" „Kegyes hozzám," mondta gonoszkodva Juliska, „három lelket is magához szólít, hogy engem boldogítson!" 25