Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Ordódy Katalin: Epizód

tartott mellékútra tértem, mely bővizű, csörgedező hegyipatak mellett vezetett. Fél kilométert haladhattam, mikor egy magaslatra érve megállítottam kocsimat. Az egyik hegyorom mögött akkor tűnt el a nap, rövid ideig azt a látszatot keltve, hogy fennakadt az égnek meredő éles csúcson. Gyönyörködésemet egy kiáltás zavarta meg. Először abban sem voltam biztos, hogy emberi hangot hallok-e. Miután a motort leállítottam, kiugrottam a kocsiból és teli voltam várakozással, megismétlődik-e a kiáltás. Rövidesen újból felhangzott, s bár nem vettem ki tisztán, hogy mit mond, de a hang színe kétségtelenné tette, hogy valaki bajban van. Türelmetlenül tekingettem jobbra-balra, mert a környező sziklák, hegyfalak, völgyek visszhangja miatt lehetetlen volt eligazodni. Annyit megállapítottam, hogy a közelben kell lennie, akitől a kiáltás ered. Két lépést tettem a patak felé, és földbe gyökerezett a lábam. A vízben egy eltorzult arcot pillantottam meg, a kidülledt, kék szemek eszelősen meredtek rám, mint valami csodára, amely a megmenekülését jelenti. A szerencsétlen görcsösen kapaszkodott egy csenevész cserjébe, mely a meredek patakmeder oldalán nőtt ki. A habok szeszélyes futása itt-ott látni engedte feltűrt ingujjainak fehérségét. Ez a fehér folt most, írás közben is meg-megvillan előttem. — Uram, — kiáltotta erőtlenül, halálraváltan a félelemtől — segítsen, elsodor ... Közelebb mentem amennyire lehetett s rémülettel láttam, hogy a kevésbé törmelékes föld, amelyből a cserje kinőtt, meglazul s kifordul a kövek hasadékaiból, ahová idők folyamán lerakódott. A boldogtalan már csak egy kézzel szorongatta a hitvány ágakat, a másikat felém nyújtotta s kétségbeeséssel markolta a levegőt. Nem tudtam hozzá elég közel sem férkőzni, meg felismertem a helyzetet s tudtam, hogy ha sikerült volna belém kapaszkodnia, menthetetlenül magához ránt, s akkor mindkettőnknek vége. A víz sodrása 230