Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Ordódy Katalin: Epizód

erős volt, pár lépésnyivel odább pedig vagy háromnégy métert esett a meder. Sajnos, a katasztrófa bekövetkezett. Az ismeretlen férfit tovaragadta a víz. Mielőtt azonban végleg eltűnt volna szemem elől, egy véletlen azt a csalóka látszatot keltette, hogy még meg lehet mentem. Az oldalfal egy kiszögellő sziklájába kapaszkodott, mielőtt az árral együtt lezuhant volna a mélybe. Lehetetlen volt, hogy ezen az aránylag sima felületen utolsó erejét is kimerítve, még sokáig tarthassa magát. Könyörgő tekintetét felém fordítva, zokogva, fuldokolva hörögte: —- Mentsen meg, az istenért... mentsen ... Ha el akarom érni, feltétlenül bele kell vetni magamat a vízbe. A valószínűség hogy kihúzom, nagyon csekélynek látszott, de annál nagyobbnak a veszély, hogy magam is odaveszek. Saját életem kockázata nem volt döntő előttem, elég jó úszó is vagyok különben, de mit számít az ebben az ijesztő, vad, jegesvizű hegyi folyóban? Mert ezt a zabolátlanul hömpölygő vizet valójában nem is lehet pataknak minősíteni. Mozdultam, hogy a kabátomat ledobom, számítva arra, hogy a legjobb esetben is kifogok egy tüdőgyulladást (gyermekkoromtól nagyon érzékeny vagyok a hűlésekre), de ezt az orvostudomány már könnyűszerrel leküzdi. Ha pedig mégis ott vesznék? Hősies halál. Még felmerült előttem a közeli konferencia, ahol rajtam is sok múlhatik; az ismeretlen tízezreknek, millióknak sorsa, akik élni akarnak ezen a gyönyörű földön. Későn volt. Minden pillanatok alatt játszódott le, de úgy éreztem, hosszú, keserves órákat töltöttem a parton. Az ember úgy tűnt el előlem, mint a buborék, ha szétpattan a vízen. Csak a lezuhogó habokban véltem felfedezni egy pillanatra valami fehér foltot, de könnyen lehet, hogy csak a felcsapódó, sustorgó tajték volt. Egész bensőmben felzaklatva, tehetetlen remegéssel álltam még egy ideig az alkonyodásban. A táj szépségéből akartam valami vigaszt meríteni, körülnéztem. Egy 231