Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Ordódy Katalin: Epizód

külföldi kocsin érkező, betévedt vendégnek lesz-e még valami kívánsága. Bejött kisgyermeke is, ölébe vonta s úgy duruzsoltak egymás fülébe, megfeledkezve arról, hogy idegen is tartózkodik a helyiségben. Pillantásomat annyira vonzotta ez az idillikus kép, hogy az illő tartózkodást figyelmen kívül hagyva, önfeledten gyönyörködtem bennük. Festő ecsetjére méltó kép volt — ahogy mondani szokták. A megörökítés művészi erejétől függ aztán, hogy ez a téma „elcsépelt"-e, vagy „örök". Az járt az eszemben, hogy ehhez a témához, amely az emberi élet legboldogabb pillanatait zárja magába, nekünk, politikusoknak legalább annyi... nem, sokkal több közünk van, mint a művészeknek. Mi ezeket a jeleneteket nem márványba vagy vászonra akarjuk rögzíteni, hanem a valóságban biztosítani. Magasztos feladat! S nekem jelentős szerep jutott benne. A nemzetközi helyzet felettébb bonyolult, óriási erőfeszítésekre lesz szükség, hogy legalább egy-két évtizedre megint biztosítsuk a békét. Ez a cél vezet minket, s csak ezért voltunk hajlandók részt venni ezeken a fárasztó és kétségbeejtően apró lépésekkel előrehaladó tárgyalásokon. És még minket vádol a másik oldal, hogy nem vagyunk a béke hívei. Csakhogy a béke biztosításáról egészen mások az elképzeléseink. A vendég lősnére és gyermekére nézve éreztem át lelkem mélyéből először hivatásom nagyszerűségét: az emberiség, a béke, az élet megmentése...! Végre elszántam magam az indulásra. Fizetés közben röviden elbeszélgettem az asszonnyal, megkérdeztem a kisfiút is, hogy hívják. Barátságosan felelte: André Valón. Egy pillanatra fejére helyeztem kezemet s ezt a mozdulatot jelképnek éreztem. Kipihenve, frissen ültem az autóba s megindultam visszafelé. A kitűnő utakon — melyekről méltán híres az ország — kocsim hangtalanul száguldott. Nemsokára kissé lassítottam, mert elragadott a bukó nap sugaraitól beragyogott táj szépsége. Egy szemre jókarban 229