Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Nagy Irén: Kádervallomás

nem láttam," csak ennyit mondott, de a szeme kitágult és úgy nézte, szinte itta magába a végtelen kékséget. Ezután Marija már nem akarta elhagyni az uszályt. Igazi hajósfeleség lett belőle, egyenesen ment végig a fedélzeten, még viharban is, csak ha a partra lépett, akkor járt olyan furcsa, ringó járással, egyszeriben megismerte mindenki, hogy nem szokott a szárazföldhöz. A nehéz óráját otthon várta ki mindig az anyjánál, de amint levetette a szoptatás gondját, újból beköltözött a hajlékba, amit az uszályon kettőnknek építettem. Marija jó anya volt, szerette a gyerekeit, akármit mondtak róla a falujabeliek. Ha útnak indult, zokogva búcsúzott tőlük, és a hajón is mindig az eszében jártak ... Munkája végeztével kiült a fedélzetre és órák hosszat nézte a vizet, a partmenti fákat, elüldögélt egymagában és rájuk gondolt... sohasem akart elválni tőlük és mégis mindig velem jött... csak én értettem meg őt... Marija, asszony létére, megszerette a hajóséletet, s aki egyszer azt megszerette, nem szabadulhat tőle ... Utoljára akkor láttam, amikor kivittem a partra. Várandós volt, és úgy éreztem, nem tart ki addig, amíg kikötünk télire. A víz ólmosszürkén hömpölygött és félelmetesen ringatta a kis lélekvesztőt. Nem mondta, de jól láttam, Marija ekkor félt életében először a víztől. A part hidegen fehérlett, már leesett az első korai hó, s ahogy Marija elnehezült testével felkapaszkodott a parton, valami megmarkolta a szívemet. Még visszaintett, amikor felért, de én az evezőkkel bajlódtam, igyekeznem kellett, hogy visszaérjek a hajóra. Mire hazamentem, Mariját már eltemették. Hát akkor gyerünk, — mondtam magamban — Marija nincs már, neked sincs itt semmi keresnivalód. A gyerekeket a nagyanyjuk ellátja, most megnézzük, milyen is a nagyvilág? Szolgáltam én mindenféle hajón, mindenféle emberrel. Mindnek meg volt az oka, hogy a nyakába vegye 223