Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Mács József: Két finánc között

lett járni hozzájuk... Nem is volt az irányzékával semmi baj. Jó tíz perc sem telt bele, és mélyen bent jártunk a földeken. Kukoricáson, tarlón haladtunk keresztül. — No, végre jő helyen vagyunk — jelentette ki apám megkönnyebbülten egy magányos almafánál és magához Ölelt. — Nyugtával dicsérjük a napot — jegyeztem meg nagyanyám helyett. És alig mondtam ki, amit akartam, megzörrent a kukoricás. Két ember lépett ki a tisztásra. — Hé, megállni — szóltak keményen. Kedvük szerint cselekedtünk. Azok meg egészen közel merészkedtek hozzánk. Hát, uramisten, fegyveres határőrök voltak. Az egyik közepes termetű, széles pofacsontű, köpcös, a másik meg pontosan az ellenkezője. Szereti az élet így összekeverni az embereket. — Hová? — kérdezte szigorúan a köpcös. Hozzám intéződött a kérdés, én azonban híven tartottam magam a megállapodáshoz. Nem szóltam, csak remegtem. Apámat biztattam a pillantásaimmal, hogy beszéljen. Ami a beszédet illeti, nem is volt abban hiba. Tenyerébe fogta az állát és mintha csak találós kérdést adott volna fel a finánc, mondta ő, mondta a magáét, a saját belátása szerint, hogy Cserbe megyünk a rokonokhoz. Holott a falu már nem is arra feküdt, amerre az orrunk, hanem a hátunk mögött. Jól sejtette, amikor anyámnak a vigasztalót mondta, hogy egy éjszakát sem ad neki, és kopogtatunk az ajtón. Talán még büntetést is fizetünk. Haragosan pislogtunk feltartóztatóinkra. Ellenben a fináncok egészen másképp viselkedtek, mint ahogy azt várni lehetett. Jót nevettek apám tekergős mondatain, és csak akkor komolyodott meg az arcuk, amikor utasítottak, hogy bontsuk ki csomagjainkat. Először a hátizsák tartalmát vizsgálták át tüzetesen, de ingeken és alsóneműn kívül egyebet nem 184