Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Mács József: Két finánc között

szalmakazalba. Bolond is lenne ébren tölteni az éjszakát — mondta. — Ha mégis elfognának, mit mondunk? — készültem a legrosszabbra. — Te akkor csak hallgass, majd én beszélek! Palástoltam a félelmet, pedig rettenetesen csikart valami a hasamban. Egy ideig még a réten mentünk, aztán felkapaszkodtunk a töltésre és nem is tértünk le róla, csak a temetőnél, amely a határvonal fölötti dombon sötétlett akácaival. Ott a temető kerítésén jókora rést talált apám, amin bebújtunk szépen. A határszéli állomáson kocsikat tolattak: kiabálás, lárma, sípszó hallatszott fel hozzánk. Apám ledobta válláról a hátizsákot és leült egy sírhantra. Én meg szétnéztem a vidéken. A Sajó ezüst csíkot húzott alattunk. Mindjárt a domb lábánál fahíd ívelt a folyón. Ezen kellett átmennünk és közvetlen a part mentén haladni lefelé, csak azután vágni neki egyenesen a kétkilométernyi távolságnak. Egyszerre nyugtalan lettem. — Induljunk lassan. Apám azonban fel sem emelte a fejét. — Majd ha a hold visszavonul. Felpislantottam az égboltozatra és azt láttam, hogy nagy tisztaság van odafent. A holdon és mellette egy felhődarabon kívül, nincs is más felettünk. Az égi lámpás sem világított huzamosabban, elbújt hamar a takaró mögé, hogy ne lássa, mit akarunk. Fogtuk a cókmókot és leereszkedtünk a dombon. Szívem a torkomban vert. A közeli falvakban acsarkodó kutyák mintha a sarkamba kapdostak volna. A villanyégők meg mintha rám szórták volna a fényt. Az bátorított valamennyire, hogy apám jól ismerte az utat. Nem először járt erre nappal is, éjszaka is. Határ menti ember volt, aki hol jóval a faluja fölött, hol jóval alatta tudta a határkövet, s a rokonságból néhányan egyszer itt rekedtek, másszor amott. El kel183