Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Mács József: Két finánc között

ben bámultuk a konyha frissen mázolt földjét. Persze, a csodásnak képzelt várost láttuk, tanulásom színhelyét, valahol a csendes folyású Bodrog partján. Múlt az idő, gyorsan futottak a percek, s észre sem vettük, hogy a tüzes napkorong hirtelen kialudt, és a Rima tájáról szél kerekedett. Az este hamuszürke pernyéit szórta a falunkra. Érezhetően nőtt a csend, s benne az izgalom. — Készülhettek — mondta nagyanyám. Mindenki hozzányúlt valamihez. Apám a hátizsákot vette fel, anyám a kézitáskát, nagyanyámnak csak annyi volt a dolga, hogy körülöttünk tipegjen. Kilódultunk a faluból. Az ötszáz főnyi lélekből egy most kivált, de ez sem hivatalosan távozik, és főleg nem úgy, hogy törölni lehetne az élők leltárából. Még az elköltözöttek listáján sem tüntethetik fel a nevét. Senkinek sem szóltunk az útról, a töltést sem választottuk kalauzunknak, a réteken keresztül tartottunk célunk felé. Az irányt csak a falvak apró fényei jelezték. Ma azt mondanám, mint a szédületes messzeségekbe száguldó rakéták lépcsői, úgy váltak le egymásután kísérőim. Először nagyanyám rögtön a falunk határában, aztán édesanyám a harmadik községben. Nagyon nehezen búcsúzott. Többször is megölelt, megcsókolt, s míg apám elfordult és cipője orrával a réti zsombékot háborgatta, addig ő könnyes hangon sugdosta: — Aztán jól tanulj és vigyázz magadra! — Már hogyne vigyázna. Csak menj nyugodtan haza — mondta apám anyámnak és elindult. Én meg ballagtam utána. Mert ő egészen a túlsó oldalig szegődött mellém kísérőnek. Kókadt fővel lépdelt előttem s olykor-olykor lelassított figyelmeztetni, hogy már csak alig négy, alig három kilométer a határ. És hogy jobban teljen az idő, arról kezdett beszélni, ami a legjobban foglalkoztatta az eszét, a fináncról. — Nem jár az se örökké a földeken. Elbújik egy gödörbe, szundítani, vagy belefúrja a lábát valamelyik 182