Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Mács József: Két finánc között

jobban meresztettem a szemem. Mint afféle élelmes kalmár, számba vettem a dolgokat, mit is hagyok itthon. Kezdtem a lombok árnyékában lustán elnyújtózkodó faluval, amely elég széles völgy közepén feküdt; meg a temérdek sok gyalogúttal, amely keresztül-kasul szelte a mezőt és elvezetett mindenüvé: az erdő sűrűbbjébe, a kicsinyke kriptába, a réteken szelíden kanyargó folyóhoz, a gyümölcsillatos udvarokhoz, a dinnyeföldek bokraihoz és a derék szántóvető emberekhez, akik apámmal értettek egyet inkább, mint anyámmal, és lépten-nyomon azzal zaklattak, hogy minek nekem a betü. Mire végére értem a felsorolásnak, nem hagyva ki a számításból pajtásaimat sem, akikkel kedves leányarcokat őriztünk emlékeink tiszta albumában, már nem is láttam, annyira elhomályosodott a szemem. Ténferegtem idébb-odább a konyhában, s nagyon nekikeseredtem édesanyámmal, összefolyt a könnyünk, és én nem is tudom, mennyire jutunk a búsulásban, ha nem siet a segítségünkre apám. Ő ült le hozzánk az asztalhoz, az istállóból jövet, amikor már igazán nehéz volt a szívünk, és két nagy tenyerét a térdén elfektetve, ilyen vigasztalót mondott: — No, elég legyen. Ne sírjatok. Főleg te ne sírj, anyja. Hazajön ő úgyis. Nem adok neki egy éjszakát, és kopogtat az ajtón. Mert tudomásom szerint a fináncot nem azért fizetik, hogy az eget kémlelje. Ezek a szavak valamelyest megvigasztalták anyámat. Ämbár a kétségbeesést is feltámasztották benne. Ugyanis, ha elcsípne a finánc, egyszerre vége lenne vágyálmának, hogy tanító legyek. Jöhetnék vissza a faluba és járhatnék tovább a kőművesekkel, apámék kal, mint ahogy eddig is tettem. Nagy szótlanságban ültünk és olyan csendben, mintha finánc állna az ajtóban. Apám többször ki is ment, szétnézett az udvaron, meg ismét bejött. Nyugtalanul viselkedett. Aztán megérkezett nagyanyám, s négyes181