Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Lovicsek Béla: Vihar

megfeszül: vajon nem búj-e a szél a padozatlan tető alái? ... Vajon ... de tovább nem is jó rágondolni, még a gondolat is elképesztő! A vihar pedig mind nagyobb erővel tombol. Aztán bekövetkezik az, amitől Deák István annyira rettegett. Borzongató recsegés-ropogás közben a háztető lerepül és pozdorjává törik, de magával dönti a túlsó házfal egy részét is. Deák Istvánban megdermed a szív, megdermed a lélek. Háztető helyett szürkéspiszkos ég mered rá kegyetlenül, hideg közönnyel. Mintha a torkát jeges kéz szorongatná, mintha egy láthatatlan kéz nehéz bunkóval fejbe csapná. Már nem ura akaratának, talán nem is tudja, mit csinál. Kimegy a házból, de a szél beléfojtja a szuszt. Deák István nem enged. Szembefordul a viharral és nagy erőfeszítéssel a ház elé támolyog. Szétvetett lábbal megáll, mint egy márványból faragott szobor. Merev minden vonása. Az ég felé löki két kezét és ordítana, de a vihar túlharsogja, majd egy újabb kegyetlen hullám a falhoz lapítja. Ügy fest, mint a keresztre feszített Krisztus. Aztán lassan elcsendesedik a világ. A vihar valahová messzire vonul, feltúrt, szétszórt falut, könnyet, bánatot meg tengernyi gondot hagyva maga után ... S az égbolt ismét kékesen csillog, csak itt-ott petytyezi egy-egy felhőrongy ... Deák István leomlik a fal tövébe. Elernyed, mint akiből elszállott az élet. Legalább sírni, zokogni tudna!... Talán jólesne, talán könnyítene rajta, de nem tud, soha nem is tudott... Még akkor is ott ül, amikor a felesége hozzámegy. Csodálatosképpen az asszony nem sír, nem jajveszékel. Pedig a keserűsége borotvaélként feszül neki a torkának. — Jó az Isten, majd megsegít, István! — remegi Deákné halkan, mégis biztatón. Az ember néma marad, nem válaszol. Csak nézi 12 Szlovákiai magyar elbeszélők 177