Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Lovicsek Béla: Vihar

a földet mereven, meg se moccanva, mintha onnan várna valami csodát. — Majd csak lesz valahogy, István! Gyere, menjünk haza! — kérleli az urát Deákné szelíden. Hazamennek. De megnyugvást se az éjszaka, se a vasárnap, se a hétfő nem hoz. Kegyetlen fájdalmak hasogatják Deák István reményvesztett lelkét. Kedden hajnalban még az utolsó csillag ki sem alszik az égen, Deák István megy a telkére. Ott van, de semmihez nem fog, semmihez nem nyúl, még egy darabka törött cserepet sem rúg odább. Céltalanul jön-megy, üldögél, meg cigarettázik ... Estére jár az idő. Deák István még mindig ül, de bensőjében már megmozdult valami. Már keményszik az akarata, már tevésre készteti az ereiben mozgó vér, melyben az élniakarás lüktet... Egy személygépkocsi áll meg a telek végiben. Három hivatalnokféle fiatalember száll ki belőle. Rövid tanácskozás után Deák felé indulnak. — Jónapot! — köszönnek Deákra. — Jónapot! — morogja Deák közömbösen, lélektelenül. Az egyik fiatalember jegyzetfüzetet húz elő a zsebéből és az elkeseredett emberhez fordul: — Szabad lesz a nevét, bátyám. — Deák István — jön tompán a felelet. Aztán a három fiatalember körüljárja a házat, tüzetesen szemügyre vesz mindent, és a füzet lapja megtelik jegyzettel. Deák úgy gondolja, hogy valami újságírók. Megkérdi: — Aztán, mi járatban? ... — A járási kárbecslő bizottság tagjai vagyunk. — Bizottság ? ... — ejti olyan döbbentformán a szót Deák, és furcsa csomó költözik a melle közepébe. — Igen... Hát csak fel a fejjel, Deák bácsi, ne keseregjen! A viszontlátásra! Elmennek. 178