Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Lovicsek Béla: Vihar

Bársonykabátját karjára vetve indul. Bár negyvennyolc évet koptatott el, igen szaporán szedi a lábát. Tíz perc sem telik bele, már a Kisszög kanyarjában porzik utána az út. Amolyan zsákutca forma ez a Kisszög, amelynek legfenekén lapul a kis zsúpfedeles viskó, Deák István otthona. A kanyarból már látja a rozoga akácfakerítés mögött várakozó asszonyát. Ez is olyan megszokott kép, hiszen másképp el sem tudná képzelni a hazatérés pillanatát. De még azt is tudja, hogy az eperfa alatti asztalon párolgó étel várja, mert az ő asszonya minden második szombaton hajnali háromkor fog neki a főzésnek. Belép a kiskapun: — Jónapot, Mari! — Ennyi a beszéd, semmi több. A borongós arcból két fénysugár szökken az asszonyra, de az egész csak egy pillanatig tart, és Deákné beéri vele. Beéri, mert a tizenkét évi együttlét alatt hozzászelídült, hozzácsendesedett ehhez a hallgatag emberhez. Tudja, érzi, mit jelent egy-egy mozdulata, sóhaja, pillantása. — Baj van, István! Deák kérdőn emeli szemét az asszonyra. — Julika beteg ... A két szó szíven üti Deákot, s ha lehet, az arca még jobban elborul. — Tüdőgyulladása volt... — remeg az asszony hangja a férfi nyomában, mert Deák István három lépéssel szeretne a kislánya mellett teremni. Két csillogó szembogár, meg nagy-nagy szeretettől lüktető hang fogadja: — Isten hozta, édesapám! Deák István az ágy szélére ül és háromszor, négyszer megsimogatja a Julika fejét. — Ugye, ugye meggyógyulok, édesapám?!... — Meg, Julikám ... A kislány szíve megremeg a boldogságtól, mert azt a szót, hogy Julikám, senki a világon nem tudja úgy 172