Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Lovicsek Béla: Vihar

kimondani, fejecskéjét senki a világon nem tudja úgy megsimogatni, mint az édesapja, pedig a sok munkától olyan durva a tenyere, mint a ráspoly, de ilyenkor bársonnyá változik. S a kislány magához szorítja a napbarnította kezet és megcsókolja. Aztán Deák kimegy az eperfa alá. Mielőtt azonban evéshez látna, egy tábla csokoládét, meg egy zacskó cukorkát ad a feleségének, hogy vigye be Julikának. Ezt is mindig így csinálja. Az ember jóízűen falatozik, az asszony pedig ott szorgoskodik körülötte. Alig győzi kivárni az evés végét, mert jó híre is van az ura számára, de evés közben nem akarja zavarni. Végül, amikor már Deák István rágyújt, és cigarettájának bodor füstje száll az eperfa lombja közé, megszólal az asszony: — Megvan a háromszáz cserép! Felgyúl az ember arca. Mélyen tüdőre szívja a füstöt és nagyot nyújtózva feláll: — Akkor felrakjuk! — Közömbösen mondja, mintha csupán kötelességteljesítés volna az egész, mintha nem is az ő készülő új házáról esne a szó. Pedig két hét óta mindig azon gondolkozott, hogy sikerül-e az asszonynak beszerezni a még hiányzó háromszáz cserepet. S lám, beszerezte, pedig a Julika is megbetegedett! És ismét két fénysugár simítja végig Deáknét, felmelegszik tőle a szíve, és halovány rózsát bont az arca. Elindulnak az „Újfalu" felé, hogy munkához lássanak. Csakugyan egy új falu van itt épülőben. Vagy negyven-ötven ház áll félig vagy egészen készen. A háromszáz öles telek elején áll a négy fal, rajta a tető, nagyrészt befedve. Elől sötéten ásít a két nagy ablaküreg, oldalt pedig a leendő üvegveranda sejteti magát. Igen, így áll félig készen, de Deák István lelki szeme olyannak látja, amilyennek már ezerszer is elképzelte: halványzöld fal, ablaküvegén táncoló napsugár, békésen füstölgő kémény, a ház előtt drótkerítés, a kert közepén szőlőlugas és katonás sorban álló 173