Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Lehoczky Teréz: Ásó-kapa

— Neked mindegy, látom én már ...! — támad Ilona Vilibaldra. Dehogyis mindegy! De hát mitévő legyen egy megmakacsult asszonnyal, akiben a józan ész és jó szív elzátonyosodott? Ölje meg, üsse agyon, kerüljön börtönbe? A pénz is hiába, hisz az még Dáriusz kincsét se fogadná el soha! Nyomottak. Ilona veszekedős, ingerlékeny, lázítja, becsmérli Vilibaldot, tehetetlennek, pipogyának nevezi. Az meg csak felvesz mindent a maga kövéredő, lomposodó vállára, nagyokat bámul és nagyokat hallgat. Csak este békülnek ki, azt is csak pillanatokra, mert Ilona rapszodikus, folyton-folyvást végletekben mozog. Féltékenykedik is, bár senkit se tud megnevezni. Még Jozefinnel is gyanúsítgatja. Közben jómaga tüntetőleg, csak úgy truccból, kacérkodik Vilibald előtt a férfiakkal, és magukra maradva odaveti a tromfot: — Ez is megnyalná mind a tíz ujját utánam. Elvenne mindjárt. Csak szólni kellene... Nem is fogok én várni sokáig! De van néha úgy, hogy az ember nem bírja tovább. Hogy elfogy a türelme, hogy nincs már szemernyi hite, rügyre való reménye sem. Mikor az álomtalan éjszaka olyan, mint egy fekete, szívre telepedett kő. Mikor a nevetés is sírás. Iszonyatos gyenge pillantok azok, amikben téveteg, balga bátorsággal egy csapásra meg akarunk szabadulni minden bútól, csalódástól és önmagunktól. Nem tudjuk vagy nem akarjuk tudni, hogy nagyobb hősiesség, nagyobb mártíromság kivárni, remélni a jót, a célt, még akkor is, amikor már egészen elmerült. Várni a csendben, a lármában, hogy jön, jön, jön a megoldás. Várni minden órában, minden napon, minden reggelen, hogy végre meghalljuk kongó, egyre biztosabb, egyre hallhatóbb lépteit. Szegények azok, akiknek a láza, mérge már csendesedik, akiknek a feje kókad, mint az érett kalászé. Ilonát is egyszer csak elfogta a keserűség, és menni 160