Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Lehoczky Teréz: Ásó-kapa

majd az özvegyi járadék. Ne nevethessen a markába az új asszony, hogy ö szedi a sápot a maga keservén! — Hát igaz is. Miért szedje ki más a mazsolát a kalácsból ? És Jozefin kinéz a szobaablakból még sokáig. A háza utolsó a soron, őtőle már a határba látni. Jobbról a vén tarlók, ekeszántott sebükből gőzölög a föld, balra szegényes, lombtalan, síksági erdő. Szürke, szomorú őszi kép. November van, cseppenő gyertyák és csapzott késővirágok hónapja. Amerre a szem ellát, mindenütt sárga Tündérország. Beletarkáll a rőtvörös elmúlás, köd szitál, a cservízben lomb enyészik. Ő is éppígy, a maga őszén van. Vaskos, dagadt a lába, víz van benne. A szívétől, veséjétől. És minden elmúlt, mint kinn a nyár. A gyerekek elhagyogatták, saját szárnyra keltek, mennek a maguk útján tovább. Csak a konyha, a konyhabútor a régi. Szülői. Kopott kredenc, ezerszer lesikált. A falon rozsdás födőtartó, száröltéssel kivarrt falvédő, rajta egy asztallal, gőzölgő tállal, s kontyos, kövér asszony mondja a pitykegombos, harcsabajszú férjnek: „Az ebéd készen vár, kedves férjem, jössz-e már?" Ámde — ugye, milyen furcsa — férj már rég nincs hozzá... Érdemes is volt ujjat szurkodni, hímezni. Semmi se maradt, csak a jó, meleg érzés, hogy a társadalom, a törvény fizet. Visszafizet a hűtlen házasnak. Ha nincs beleegyezés a vétlen asszony részéről, nincs bizony válás. Hadd sírjon, bűnhődjön az új asszony, a frissebb szerető, a gyerekei! Hadd könnyezzen, átkozódjon az új anya, ha gyerekére ránéz! Ügy kell mindannyiuknak! Csak hajladozzanak az elhagyott asszony felé, mint a mohamedánok Mekkának. Hiába hajladoznak. Aki kimondta az esküt, az ásó-kapát, tartsa meg holta napjáig! Jozefin békélten eszi meg a vacsoráját. * 157