Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Kovács István: A szőlőpásztor

a bogyók már érettek voltak, több pergett a földre, mint amennyi a markunkban maradt. A lázas igyekezet hevében egyre beljebb és beljebb sodródtunk a csábító fürtök erdejébe. Testünkhöz préselve, körül a nadrágszíjunk fölött már jócskán volt az ingünk alá bekebelezve, és éppen visszavonulásra készültünk, amikor beszélgetés foszlányait hozta felénk a szél. Még a lélek is tótágast állt bennünk. A csőszkunyhó felől két alak közeledett. Már a hangjukról megismertem őket. Jasta bátyó volt a jegyző úrral. Mozdulatlanná dermedve figyeltük őket. Bálint szerencsésebb volt, mint én, jóval közelebb volt a sövényhez. Tudtam, hogy nagyon fél, ezért bátorító jelzéseket intettem feléje: Menekülj!!! Mint a sündisznó, úgy összegömbölyödött, és szerencsésen el is tűnt a sűrűben. Ám ekkorra a Sajó is megorrontotta az idegenszagot és nyugtalankodni kezdett. A jegyző úr is nyomban félteni kezdte a szőlőjét, hát uszítani próbálta a kutyát. Annak persze több se kellett, berontott a szőlő közé, egyenesen felém. Azt hittem, a hétfejű sárkány támadt reám. — Takarodj, Sajó! — kiáltottam rémülten az acsarkodó hatalmas kutyára. Hajlandó voltam inkább a jegyző úr haragját is bevárni, semhogy futásnak eredjek a kutya előtt és kitegyem magam a félelmetes puskában rejtőző veszedelemnek. Kiáltásomra a Sajó megtorpant, vészjóslón villogtatta rám gyilkos szemeit. Odaértek hozzám már a beszélgetők is. Mondhatom, nemigen örültek a látásomnak. — Mit keresel itt, te bitang naplopó?! Nem szégyelled magad, te iskolakerülő?! Édesapád milyen rendes, dolgos ember, te meg ilyeneket cselekszel? Te, te... 130