Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Kovács István: A szőlőpásztor

Felkapaszkodtam a fára, óvatosan, mint a hiúz, Testemet kígyóként préseltem át a sűrű, tüskés gallyak között. Körös-körül békességes csönd volt, s amikor a fa tetejéről szétnéztem, önkéntelenül is elgyönyörködtem az ősz pazar szépségében. A rozsdaszín fák aranysárga gombokat varrtak foszladozó ruhájukra. Némelyik még meggypiros szalagot is kötött a nyakába és úgy nézegette magát az ég kékjében. A barna szőlőkarókat finom ezüstszálak tartották egymáshoz kötve. A mozdulatlan felhők közül bíborba játszó lila sugarakat csorgatott ránk a lenyugovó nap. A kunyhó felé kémleltem. Semmi gyanús jel. Az öreg Jasta, úgy látszik, más oldalban van, tréfálkozik egy kicsit a szüretelőkkel. A kunyhó ajtajára kiakasztott kabát azonban kissé nyugtalanított, pedig tudtam, hogy ez csak a régi receptje a ravasz szőlőpásztornak, aki ilyenformán nemcsak a kutyájával, hanem a kabátjával is őriztette a szőlőt. Mire leértem a földre, nem csupán a nadrágomon, de a bőrömön is jócskán akadt stoppolnivaló, ezt azonban most jelentéktelennek tartottam. — Mehetünk! — szóltam rekedten az izgalomtól. Négykézláb átvergődtünk az élő sövényen, s kidugtuk fejünket a gazból. Előttünk volt Eldorádó ... Még a karók is sokkal szebbek voltak, mint tavaszszal, amikor kapáltuk, kötöztük a szőlőt... Itt van, ni, ez a széthasadt karó is! Nyáron egyszer munka közben az ingemet akasztottam rá, és most ez is mennyire más! Egészen más! Mintha egyenesen így rendelték volna elhasadva az akácosból, hogy a kövér, súlyos indák könnyebben belekapaszkodhassanak acélos testébe. Csak úgy csüng rajta a sok édesség! — Szedhetjük! — suttogtam nekipirulva. Remegő kézzel láttunk munkához. Ä gerezdek erősek, 9 Szlovákiai magyar elbeszélők 129