Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Kovács Gáspár: A vádlott

— Vagy tudja mit? Ugorjon fel az asztalra!... Na, ugrik vagy nem? — Ilyen sárosan? — Ugorj fel, no, hisz nem vagy te veréb!... Vagy veréb vagy? — Nem vagyok veréb ... persze hogy nem ... — szeppent meg István. Kelepcét sejtett... Megmagázták, letegezték, az asztalra ugráltatnák, ennek nem lesz jó vége. A vigyorgó csendőr bizonyosan kegyetlenebb, mint a dühös. A mérges a kínzás közben kitölti a mérgét előbb-utóbb, aztán odébbáll, a vigyorgónak azonban szórakozást jelent a kínzás. Sejtette, hogy ő húzza a rövidebbet, akár szót fogad, akár nem... A vásott gyerek gombostűjén vergődő cserebogárra gondolt, meg a dióhéjcipőben keringődző bekötött szemű macskára. Nemsokára hasonló sorsra jut ő is, ember létére, ártatlanul. Felkászmálódott az asztalra. — Derék Rinaldó vagy, bátor... és őszinte... — röhögött a biztatója, és sürgős mehetnékje támadt. Persze mostanáig se tudta a vádlott, hogy tolvajnyelven a „veréb" újdonsült bűnöző, a „nem veréb" pedig hétpróbás gonosztevő. A feje szédült, térde rogyadozott. Nagy megerőltetésébe került, hogy talpon maradjon. Talán a szeme is homályba révedt, mert észre se vette, hogy a törzsőrmester valahonnan visszasettenkedett mögéje: — Ki vagy te itt, hogy az asztalunkon táncolsz? — A másik úr, a hadnagy úr kívánta, hogy ide álljak. — Én kívántam, te gazember?! — futott vissza a mosolygós, és ormótlan öklével kék karikákat barázdált István szeme köré. Közben a „törzsúr" is nekirontott. Ügy elpáholták, hogy összecsuklott. Felmosdatták, s feltörülték utána a padlót. Sajgott minden porcikája, de az akarata megacélosodott. Jajszó nélkül tűrte az alapos „puhítást". 120