Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Kovács Gáspár: A vádlott

Megboldogult apjára gondolt, aki valamikor szintén a főkapitányság „vendége" volt minden választás idején ... Az se panaszkodott. Még a családja előtt is titkolta hegedő sebeit, hogy senki se sajnálkozzék a kínjai fölött. Csak semmi könyörgés, gyáva meghunyászkodás most se! Kínzói ne örvendezhessenek a szenvedéseinek! A fegyveres ellenfelekkel szemben pillanatnyilag ugyan tehetetlen, de majd ... Egyelőre azzal vigasztalta magát, hogy ezeket az embertelen embereket talán nem is anya szülte. Levettették vele a bakancsát, a meztelen talpát érzéketlenre botozták, s utána vízbe kellett áztatnia a lábát, hogy fel ne dagadjon túlságosan. De hasztalan volt minden mesterkedés, nem vallott, még csak könyörületért sem esdekelt. Taktikát változtattak. — Nagyon kikódultál, Öregem? — kérdezték tőle nyájassá lágyított hangon. A gyomra elkorogta az igent. A törzsúr lukulluszi lakomára tessékelte: — Libasült, csirkepaprikás, fokhagymás rostélyos ... bécsiszelet, borjúpörkölt, disznópörkölt... melyiket kedveli jobban, Szekér úr? — A disznópörköltet... — nyögte ki hosszas biztatásra, a koplalók áhítatos vágyakozásával. Előbb ugyan még eltökélt szándéka volt, hogy nem hagyja magát ugratni, de időközben meggondolta ... Hisz neki már minden mindegy, akármit mond, akármit cselekszik, mindenképp ellazsnakolják. Jobb, ha mielőbb túlesik rajta! És hátha mégiscsak elébe vetnek egy darabka száraz kenyeret? Valóban senki ember vagyok! — berzenkedett kissé az önérzete az alamizsna ellen, dehát az éhség hatalmas meggyőző erő. Nemsokára a lelkiismeretével is viaskodnia kellett. Vádolta magát, hogy amíg szabadlábon volt, sokkalta többet is tehetett volna. A belső felindulástól csaknem szétpattant a keble, s vallomásra nyílt az ajka. Szen121