Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Kovács Gáspár: A vádlott

— Nagyra vagy a neveddel, a jegyzőkönyvet mégsem írtad alá!... Vagy betűt se tudsz, csak politikát? — epéskedett tovább a vallató, majd hirtelen sarkon fordult. Magára hagyták az előszobaféle helyiségben. Csuklójáról már előbb lekapcsolták a vasat, átkutathatta a zsebeit. De nem lelt egy falás kenyeret se, egy tömetnyi dohányt se. Pedig elcsigázott idegei reszkettek néhány szippantásnyi füstért, a gyomra korogva követelődzött. Egy csésze üres kamillatea is jót tett volna neki. Vagy legalább egy pohár hideg víz, hiszen majd elepedt a lázas szomjúságtól. Leült a gyalulatlan lócára s reményvesztetten bámulta a füstösszürke falat. A nyirkos vakolaton apró vízgyöngyöcskék csillogtak, mintha egyenesen a vádlott csábítgatása, meggyötrése volna rendeltetésük. Lenyalom! — hajszolta a vágy az akaratát, olyan sürgetőn és erőszakosan, hogy már ki is öltötte a nyelvét. Egy rozsdabarna vérfolttól azonban visszahőkölt. Ürrá lett rajta a kétségbeesés... E helyütt hiába hangoztatná az ártatlanságát, itt olcsó a szegényember vére, jut belőle még a falakra is. Az irodákból kihallatszott az írógépek egyhangú kattogása, a kurta utasítások, a nyers parancsszavak. És főképp a jajveszékelés. — Ne bántsanak, Szekér az oka! — sikongta valaki, s hirtelen elakadt, mintha utolsót hörögne. István hamarosan rájött, hogy csak komédiáznak ... Senkit se vallatnak odabent, csupán őt szeretnék megijeszteni. Biztos volt a dolgában, hogy senki se vallhatna rá semmit, mégis borsódzott a háta. Kicsapódott az ajtó, s a harapós törzsőrmester helyett egy vigyori képű csendőr lépett be rajta: — Bocsánat, Szekér úr, hogy megvárakoztattuk. Ha máskor is megtörténne, csak csapjon az asztalra, bátran! De ő csak várta, hová akar a csendőr kilyukadni. 119