Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Kovács Gáspár: A vádlott

Kovács Gáspár: A VÁDLOTT Útközben még a szeszélyes időjárás is megkínozta Istvánt. Silány gúnyáján átfütyült a télutó szele. A nadrágja merő latyak volt, átázott bakancsa ólomnehéz a sártól. Tagjai elgémberedtek, s mintha zajló jégtáblák szabdalták volna össze a testét. Ereje fogytán is elszántan szedte a lábát. Különösen a néptelenebb útszakaszokon húzta meg a lépést, nehogy kísérői még dagadtabbra gáncsolják a bokáját. Cserepes ajkán s a szemhéján a láz tüze pirkadt. A lázé, mely a tüdőgyulladás hű száiláscsinálója. A városba érve bilincsbe verték, úgy hajtották be a főkapitányságra. A kísérők feszes vigyázzban tisztelegtek, s átadták az „előállítottat". Szemük se rebbent, arcizmuk se mozdult, csak az acélkék kakastoll rezdült meg a kalapjukon. Egy mord törzsőrmester vette „kezelésbe", s menten ráordított: — Hogy hínak? — Szekér Istvánnak. — Csúf parasztneved van! — Apámtól örököltem — hagyta rá egykedvűen, mintha a sértést fel se venné. A fogát azonban összeszorította. Ha állon ütnék, el ne harapja a nyelvét. A csendőr azonban annyira dühbe gurult, hogy pofozkodni is elfelejtett: — Még gúnyolódni mersz, te rühes kutya?! Bizonyosan nem volt névadó apja, azért bőszült fel ennyire — gondolta István, de hallgatott. 118