Turczel Lajos (vál.): Szlovákiai magyar elbeszélők (Bratislava. Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1961)

Kónya József: Öcsike ateista lett

adogatta a cukrot. Igen ám, de ő már csak csípős pusziért adta. Közben mindenféle állatnevet adtak egymásnak; Duci azt mondta Gyuszi bácsinak, hogy majmocskám, bocikám, kutyuskám meg bogárkám, Gyuszi bácsinak viszont sokkal bővebb volt a szókincse, mert Ducit cicuskámnak, báránykámnak, őzikémnek, gerlicémnek, galambomnak, pillangómnak, csibikémnek nevezte. Egyes állatneveket határozottan kerültek (mert hogy festett volna az, ha Gyuszi bácsi azt mondta volna Ducinak: — Ügy nézel rám, mint a birka — határozottan szebben hangzik ez: — Ügy nézel rám, mint egy szelíd bárányka ...). Öcsiké azt is megfigyelte, hogy — ha Duci felágaskodott, hogy a cukrot a fa tetejére akassza — Gyuszi bácsi mindig Duci harisnyájára nézett, pedig nem is volt leszaladva rajta a szem. A legérdekesebb az volt, amikor Gyuszi bácsi ölébe kapva vette le Ducit a székről és — hallott ilyet a világ! — azt mondta neki: — Leveszlek, hogy meg ne rándítsd a lábad, angyalkám. Hogy még Duci angyal! Nem nevetséges ez? Hiszen szárnyai sincsenek. Azt se tudta Öcsiké megérteni, hogy Duci miért ült Gyuszi bácsi ölébe, pedig a másik fotel üres volt. Néha érthetetlen dolgokat művelnek ezek a felnőttek. — Hogy fog örülni Öcsiké, a mi kis angyalkánk, ha meglátja a fát! — örvendezett Duci és összekócozta Gyuszi bácsi haját. — Hát ez muris! — vidámodott fel öcsiké. — A végén én is angyal lettem. Máskor meg azt mondják, hogy kis ördög vagyok. Eh, ilyen ostobaságokat bizony ő nem hallgat tovább! Végigvetette magát a sezlonon. Megállapította, hogy Nyemcsok Ferinek van igaza, és pont. Aztán elnyomta őt az álom. Anyuka bejött a szobába, de még az ajtó előtt köhögési rohamot kapott. Erre Gyuszi bácsi és Duci szét114