Tamás Mihály: Sziklán cserje

Föld - Aratás

ves, bánkódó egyhangúsága. Mihály, ahogy közeledett feléjük, kicsit messzebb megállt, úgy hallgatta, várta, hogy elálljon, de nem állt el a nóta, így hát odakiáltott. — Ánca! Fiatal, tán tizenhatéves, tömzsi, erős mellű, jóizmú lány ugrott fel a szóra. A többi asszony is elhallgatott, a vén, fogatlan Maríja belecsípett az Ánca feszülő combjába. — Visznek má, he-he . . . volt úgy, hogy engem is híjtak.. . Mihály hangja szigorú volt, mint a parancsnokló hadvezéré. — Gyere! A többi is tudta, Ánca is tudta, hogy miről van szó, hiszen már az úton, a szekeren meghányták-vetették a dolgot. Mihály ugyan nem szólt nekik, de tudták ők maguktól is, hogy Ánca lesz, akit elsőnek szólítanak majd este a tanyára. De azért most valahogy nem mozdult, mint a riadt bárány, úgy nézett Mihályra. Maríja ültében lökött egyet rajta. — Erigy mán! És ment Ánca Mihály után, be a konyhába, a meleg nyárban melegre fűtött konyhába. Bent már simán ment a dolog, ott már Borcsa intézett mindent apróra. Elébb félszemmel végignézte Áncát, a másik szemével meg intett Mihálynak, hogy most már ő mehet, rá nincs szükség. —Vetkőzz le! Ánca ránézett az asszonyra, nem igen értette a szót, csak nézett. Borcsa melléje lépett, megoldotta a csomót a 87