Tamás Mihály: Sziklán cserje

Gyermek - Csokoládé

elküldte az új könyvein első példányát, éppen messze úton jártam és a fiam bontotta fel a csomagot. Kiesett a csomagból az új könyv, a fedele szép sötétkék vászon, a lapjai fehérek, a spárga pedig, amellyel át volt kötve, jó erős és nem is vastag. Először a spárgát kötötte kis Mihály rendes csomóba. El kell az ilyesmit tenni, az ember sohase tudja, hogy mikor lesz rá szüksége. Azután a fedél vásznát vizsgálta meg, hogy csakugyan vászon-e?... Csakugyan vászon... Ha már így van, érdemes a lapokba is bepillantani. És ekkor látta meg az egyik oldal aljában a csokoládégyár nevét. Ez már valami, gondolta és mingyárt Jucit hívta, a nénjét. Jucira mindenütt szüksége van, ahol tennie kell valamit. Nem mintha segítségre lenne szüksége, de ketten, az mégis más. Tudni kell azt is, hogy kis Mihály a család egyenrangú tagjának tekinti magát és ami a család közös ügye, az még az ő külön ügye is. Ezért történt, hogy amikor elhatároztuk mi négyen, az anyjuk, én és a két gyerek, hogy négy év múlva Tokióba utazunk és az utazási alap gyűjtését azonnal megkezdjük, másnap Mihály maga ment a fűszereshez, a havi bevásárlást elvégezni. Amikor pedig Kossuth bácsi, a fűszeres összeszámlálta a vásárolt dolgokat, kis Mihály két koronával kevesebbet tett le a pultra. Kossuth bácsi megszámolta a pénzt és komoran jelentette ki, hogy két korona hiányzik. Kis Mihály a szemébe nevetett, két szép gyermekszeme vidáman ragyogott a boltos öreg szemébe. — Az a két korona pedig a Tokió-alapra megy, Kossuth bácsi! — és kacagva szaladt ki a boltból. Más este pedig az anyja azt vette észre, hogy felemás 26