Tamás Mihály: Sziklán cserje

Gyermek - Csokoládé

cipő van a lábán. Nem mondom, igen hasonlított egymásra a kettő, de mégis csak látnivaló volt, hogy nem egy pár. — Hát ez mi? — szólt az anyja. Kis Mihály elpirult, mert ő mindig elpirul, ha jót tesz. — Tetszik tudni, lyukas lett a talpa az egyiknek, a jobb lábra valónak, de a bal még egészen jó. A tavalyi cipőmnek meg a jobbnak jó a talpa... Minek ne lehetne így hordani őket? Számít az, hogy nem egy pár? De ahogy ezt mondta, lázasan és kipirult arccal fordult énfelém. — Apu pedig tegyen be azonnal tizenhat koronát a Tokió-alapba! . . . Mármint azt a pénzt, amit azzal a párosítással megtakarítottunk. Ahogy mondom, ez a kis Mihály hívta a nénjét az új könyvemhez és ketten együtt először is azt állapították meg, hogy apu és anyu az ő tudtuk nélkül evett csokoládét, holott rendesen minden jót négy részre osztunk. Kicsit szomorkodtak emiatt, de aztán arra gondoltak, hogy az a gyáros biztosan örülni fog, ha megtudja, hogy a neve ilyen szép kék vászonfedelű könyvben van kinyomtatva és örömében biztosan küld nekik is egy nagy doboz csokoládét. így történt aztán, hogy amikor haza kerültem, már nem tudtam meglátni az új könyvem első példányát, mert az akkor már messze járt, valahol Bodenbach cukros kéményei között. Mert a két gyermek szép levelet írt, a levelet a földszinten lakó doktor bácsi — aki egyébként mindenben cinkosuk — németre fordította, a levél mellé oda27