Tamás Mihály: Sziklán cserje

Szerelem - Látogatás

hogy az hasztalan, a tehetetlenség két csöppje bújt elő a szeméből. — Jaj, ne tessék!... Hirtelen jutott eszébe Lantinak, hogy valamikor ilyen gyors és váratlan mozdulatokkal győzte le a nőt és az a kevés ellenállás, ami utána következett, inkább az illendőség kedvéért való volt és utána mindig ujjongó, vidám örömök következtek. De ez itt, most ez a lány, mozdulatlanul terült el felette és a szeméből két könnycsepp szivárgott. — Hát sírni kell annak, akit én ölelek? Ahogy elkapta, olyan hirtelen engedte el a lányt, sietve állt fel a földről és szótalan indult lefelé a hegyi uton. Hátra se nézett. Otthon már várta az anyja jó ebéddel, lekváros derelyével. — Tudom, hogy ez a kedvenc ételed, hát ezt csináltam ... de mi lelt, hogy ilyen rossz kedved van? . . . bántott valaki? Lanti a földre nézett, nem mert az anyja szemébe nézni. — Semmi. . . semmi . . . Nem mozdult, az anyja lépett hozzá és úgy simogatta végig a haját vékony ujjaival, mint akkor, régen. — Beszélj hát, kisfiam, mi bánt? — Semmi. . . semmi. . . Kisfiam ... Hálásan és feltörő jó zokogással bújt az anyja öreg mellére. 194