Tamás Mihály: Sziklán cserje

Szerelem - Látogatás

nyékos helyek, itt, ahová már egyik lámpának se ér el a fénye, ezen a jó helyen, a vasrácsos kerités kőpadkájú lábazatán üldögéltek régente a lánnyal. Hol egyikkel, hol másikkal. És amikor valami miatt odébb kellett menniök, a másik árnyékos szigetre, a lámpafényes helyen szemére húzta a kalapját és gyöngéden, finoman bicegni kezdett, hogy rá ne ismerjenek a szembejövők. Nem volt pedig senki, akinek számadással tartozott volna, de valami különös enyhe szemérem tétette ezt vele. Emlékszik, hogy a lány ezért mindig kinevette, az egyik is, a másik is. A nő, az nem szemérmes és az a sok finomság és csipke, amit az évmilliók a női lélekre aggattak, az mind csak a férfilélek finam szövetének rávetődő fénye. Semmi egyéb. Most is, mint akkor, megint bicegni kezdett és csak akkor hagyta abba, amikor rájött, hogy biceg. — Bolond vagyok, egészen bolond . . . A szülőház kapuja közelében, a sarki átjáró előtt keresgélni kezdett a zsebében. Sok év előtt is mindig a sarki átjárónál kezdte meg a keresgélést, mert már ki volt számitva, hogy mire a kapuig ér, addigra a sok lom közül, amit a zsebében hordott, előkerül a kapukulcs. Most egy kicsit tovább tartott, már megállt a kapu előtt, már fogta is a kilincset, amikor eszébe jutott, hogy a kulcsot a kézitáskájában hordja már évek óta, mert mindig számitott arra, hogy egyszer hazakerül. így kerülnek a dolgok az ember kézitáskájába. Bent az udvarban, az udvari szoba ablakán hármat koppantott. A házban hamar kattant a villany, emlékszik, az anyja mindig éber alvó volt, kivilágosodott az ablak négyszöge. 188