Tamás Mihály: Sziklán cserje

Szerelem - Látogatás

— Ki az? — Én vagyok, Cézár ... Kinyilt az ablak és a nyiláson kulcsot tartott elébe az anyja keze. — Az előszoba kulcsa ... te vagy az, Cézár? — Én vagyok. Bent a szobában, az anyja hálószobájában, az éjjeli szekrény lámpája égett. Az anyja már visszakerült az ágyba és az arcán a csöndes öröm fényei égtek. — Na de ilyet... te vagy az, Cézár? — Én vagyok. — Gyújtsd fel a csillárt, hadd lássalak. A csillár kapcsolója mingyárt az ajtó mellett volt és ahogy Lanti az anyjához közeledett, mind a kettőjük arcát a frissen lobbant fény ragyogása lepte el. — Itt vagyok. Leült az ágya szélére, az anyja keze után nyúlt, ráncos és száraz volt az anyja keze, de az ujjai még mindig karcsúak voltak, hegyesek és szépek. — Hát itt vagy? Az apja már húsz éve meghalt, de az anyja még mindig őrizte a kettős hitvesi ágyat. Sokszor mondta, hogy ha nem lenne mellette éjszaka az a másik ágy, tele ágyneművel, akkor tán el se tudna aludni. Félne, hogy a semmiségbe hull. — Itt vagyok. Reggelre az anyja hozta az ágyba a kávét, két vajas kiflivel, asztalkendőt is tett a paplanra, hogy megóvja, ha kiömlene a kávé. Fehér volt a haj az anyja fején, a lába is nehezen mozgott, de amikor Lanti kikelt az ágyból és öl189