Tamás Mihály: Sziklán cserje

Szerelem - Prágai kaland

krumplidarabok borították el. A nagy darab rántott hal nem is látszott ki alóla. Kezében tartotta a tányért és nem mozdult, nem is tudta, hogy mire vár. Fiatal lány lépett mellé, üres tányér volt a kezében és a pirított krumplira mutatott. A lány, akinek mindene fehér volt, a tányérba borította a bádogkanalat. — Halat nem? A lány elpirult. Diáklány lehetett, vagy kiszolgáló valamelyik ragyogó árúházban, fiatal volt és barna, az arca egészséges volt. Elpirult. — Nem. Lanti később se tudta meg, miként jutott eszébe, hogy a fehér lányhoz forduljon. — Egy adag halat a kisasszonynak is . . . Odanyújtotta a kartonlapot, a fehér lány kilyukasztotta a barna lány adagját is rajta. A barna lány újra elpirult és szólni akart, de Lanti Cézár már ellépett és magányosan ment egy üres állóasztal mellé. A tányért az asztal lapjára helyezte, itt nem voltak székek, itt állva kellett megenni azt, amit megvett az ember. Jó volt enni, az ember elbajlódik a hal szálkájával és nem veszi észre, hogy az élet elfut és ő már örökre lemaradt utas lesz. A barna lány melléje lépett, a tányérját ő is az asztalra tette, hosszú, keskeny asztal volt, hely volt elég mindkettőjüknek. — Engedje meg, hogy megköszönjem . . . Lanti Cézár nem nézett a lányra, tovább bajlódott a szálkával, maga elé húzta a csonttányért. 183