Tamás Mihály: Sziklán cserje

Szerelem - Prágai kaland

— Semmi. . . semmi . . . A barna lány vidáman nevetett fel mellette. — Dehogy semmi . . . nagy dolog az, ha az ember csak holnap kezdi el azt, amit ma kellett volna elkezdenie ... Lanti Cézár oldalt pillantott a tányérjáról, a barna lány szájában jóízű sietéssel tűnt el a rántotthal első darabja. — Maga jó ember lehet. . . nekem most röstelkednem kellene, de nem kell, mert maga jó ember. A jó ember előtt nem kell röstelkedni. Három darab pirított krumplidarabot vett egyszerre a villájára és mind a három darab egyszerre tűnt el a szájában. Fiatal volt és jóétvágyú, a szája piros volt, pirosabb, mint a krumpli, amit evett és pirosabb volt a halnál is, amit takarékoskodó apró darabokban nyelt. A szeme barna volt és dús pillájú, barna, mint a haja. — Maga igazán jó ember lehet. . . Lanti Cézár most már kiáltani akart, hogy ne kínozza őt a lány, ha már elfogadta tőle az ételt, legalább legyen kímélettel iránta, mert ő nem jó ember, ő nem akar jó ember lenni, éppen a lány szemében nem akar az lenni. De nem kiáltott és nem felelt. Sietve ette meg az ételét, a sört is habzsolva itta, de mire indult, akkorra már a lány is készen lett. — Elkísérem ... jó? Lanti Cézár erre nem szólt semmit, de maga előtt engedte a lányt. Kint a szabadban a lány újra feléje fordult. — Hová? . . . mert nekem mindegy, hogy hová megyünk. — Nekem is. Egymás mellett haladtak, a lány szorosan melléje húzódott és hálás szép állatszemekkel nézett fel rá. 184