Tamás Mihály: Sziklán cserje

Munka - Karácsonyi ének

Kint szólalt meg csak, amikor a zsák újra a hátán volt, a fenyő meg a kezében. — Apám erre nem gondolt vóna . . . — Nem. — Na látja. Kint a határban egy darabot még a nagy úton haladtak, még lehetett, de mingyárt az akácos úton le kellett térniök a földekre. Lágy volt még a föld, különösen ott, ahol friss őszi szántáson haladtak, mélyre süppedt a csizmájuk, munka volt kihúzni és előre lendíteni a lábakat, de kellett, mert hamar lesz éjfél és éjfélkor különösen szigorú az őrizet a határon. Jarku nagy nyugalommal haladt, ő megszokta már, de Józsi igen nyugtalankodott a háta megett. — Jajj, apám . . . Jarku megállt, suttogóra vette a hangját. — Mi lelt? — Jajj, ott a vadkörtefánál mozdult valami. Odanézett Jarku, ahová a fia mutatott, öreg vadkörte gömbölyű koronája sötétlett bele a szürke égbe. — Nincsen ott semmi, gyere ... Már Játszadozott a Weisz Sóli szeszgyára, a pléhkéménye belekiáltott a város messzi fényébe, ha azon túl lesznek, nincs semmi baj, ott már emberek is laknak s ha más nem, hát bedobja a zsákot a szeszgyár kerítésén és ha jönnek a fináncok és kérdik, hogy mit keres itt éjnek éjszakáján, hát megmondja, hogy a sógort volt látogatni, a szeszgyári gépészt. Szerencse még, hogy csakugyan sógora, a felesége után, igaz, hogy másfél esztendeje nem beszélnek egymással, még a malacok miatt, amit felibe 176