Tamás Mihály: Sziklán cserje

Munka - Karácsonyi ének

adott ki neki hizlalóba, de a sógor azért biztosan nem tagadná meg őt a vallatásnál. Nem olyan alávaló egészen. Józsi a karácsonyfát szorongatta jobbkezében, balkezével a zsák száját fogta. Kicsi volt a fa, alig arasznyival több, mint Józsi, de fa volt, ága volt, karácsonyfa és ők majd holnap este felállítják az öcskössel az első szoba asztalára, az anyjuk diót is vesz rá, meg gyertyát is, meg talán még cukrot is. Jó lesz ez, karácsony lesz, az iskolában ruhát is osztogatnak, Samú bácsi néki is fog juttatni, azt is a fa alá teszi, jó ember Samú bácsi, tavaly még cukrot is osztott. Ahogy lépett a fával, néha az arcába simult a lombja, az orrához ért a jó fenyőillat. Éles fütty villant bele a csöndbe, Józsinak jó gondolatokba zsibbadt füle riadtan kapta el a hangot és ijedt gyermeksikoltással riadt az apja felé. — Szaladjunk, apám! Nem is várta az apja szavát, megmarkolta a fát erősen és bukdácsolva kezdett futni a messzi városi fény égnekszálló tömege felé. Jarku utána kiáltott. — Ne szaladj te, mert meglűnek! . . . Józsi nem hallotta az apja szavát, csak szaladt a teher alatt és kicsi mellében riadtan vert a kicsi szív. Annyit hallott még, hogy oldalról is kiáltottak feléje, de ő csak szaladt előre. Hátra is nézett és megnyugodva látta, hogy az apja is szalad utána. Álnok fagyökér meredt látatlan a földből, Józsi se láthatta és abban a szent pillanatban zuhant el a földön, amikor a lövés eldördült. A zsák messzire lendült tőle, de a fenyőt estében is híven fogta. 12. Tamás : Sziklán cserje 177