Tamás Mihály: Sziklán cserje

Munka - Örök pilótázás

másikkal, azután megint kettő, meg megint kettő. Azután a többi mind. Szlávik is elindult az iroda felé. Még hátraszólt Jánosnak, hogy a gépeket ne hagyják takarítatlan, mert beleköt a cement. Fáradt volt, végtelen súly kapaszkodott a testére, egy hosszú nap és egy éjszaka megfeszített figyelme. Most majd bemegy a barakkba, alszik egy nagyot. Jó volna harapni valamit, mert már megéhezett, de mégis jobb lesz aludni egyet. A sötét éjszakánál sötétebb árnyék bukkant elibe az irodaajtó mellől. Szlávik megriadt. — Ki az? Suttogó hang felelt. — Én . . . Éva. Két kezével kapta el a kislány két vállát, maga elé rántotta. — Megőrült? A sötéten át is a szemébe ért a lány szeme. A szája sírásra csordúlt. — Csak azt.. . csak azt akarom mondani, hogy... igen... utá . . . Egészséges, kövér kacagás tört elő Szlávikból, magasra kapta két kezével a kislányt, úgy tette be az iroda ajtaján. — Ütálsz, kis majom? . . . De azt megmondhattad volna holnap reggel is . . . Na várjon, gyújtok világot. Meggyújtotta a petróleumlámpát az asztalon, tompa sárga fény éledt az irodában. A kislány riadtan állt az ajtó mellett. Amikor készen lett a lámpával, Szlávik feléje fordult. — Nem fél? . . . Hiszen mingyárt hajnalodik. jt 169