Tamás Mihály: Sziklán cserje

Munka - Örök pilótázás

Végigvetette magát a heverőn, kívül helyet hagyott. — Oyer ide! Évi nem mozdult. — Gyere hát! Felült, elkapta a kislány kezét, magához húzta. — Ülj le ide mellém . . . tyüh, de álmos vagyok. Nem szép magától Évi, hogy nem hagy aludni. Hajnalban keltem . . . Évi még mindig hallgatott, csak a szája rándult sírásra. — Maga olyan utá . . . Szlávik nem hagyta beszélni. — Ezt már hallottam, gyere kis csacsi. . . Éva közelebb lépett hozzá, de nem elég közel. Szlávik felült, ültében álmos mozdulattal nyúlt a lány felé, a haját kapta el, a borzas fekete haját. Lehúzta magához, a szájához. Eleresztette. — Jó? Éva reszketve bújt meg a férfi mellén. — Jó. Csend volt, kint is, bent is csend volt. Csendesülő mozgással dédelgette a lányt. Elaludt. Ügy ahogy volt, háton fekve, ruhástól. Súlyos mély álomba esett, hangos horkolásba. Kint a két part között zúgott a Tisza. Éva óvatosan lopta ki magát a karja alól, lábujjhegyen indult az ajtó felé. Az ajtóban visszafordult, visszanézett, visszalépett a lámpához. Eloltotta. Elsurrant. Nem látta senki, nagyon kerülte a fényeket. Másnap dél is elmúlt, amikor felébredt Szlávik. Kiment 170