Tamás Mihály: Sziklán cserje

Munka - Örök pilótázás

— Igen, úgy látom. János sunyin mosolygott a bajusza alatt. — Üres üveget láttam az irodában, nem kéne megtölteni? — Meg van már töltve, János, ne aggódjék. Megnyugodott. — Akkor rendben van. Holdtalan, sötét volt az éjszaka, a kisváros lámpái is mind kialudtak már, csak az épülő híd körül mozogtak fantasztikus szörnyek: gépek és emberek. Lent az alapban most már csöndesebb volt a mozgás, mert a víz már igen legyöngült, csak néha tört elő gyönge csíkkal. Szlávik fent állt a szádfal tetején. Jóleső melegség lepte el s nagy-nagy fáradtság. Szörnyűt ásított. János állt meg előtte. — Készen lennénk, most már nem bánthat a víz. — Akkor leállhatunk. János indult vissza, hogy a parancsot teljesítse. Szlávik utána szólt. — János! Megállt. — Hányan vannak? — Rajtam kíviil harmincegy. Szlávik a zsebébe nyúlt. — Itt van hatszázhúsz korona, ossza szét, itt meg magának száz. Felvidúlt a pallér szeme. — És az üveg? — Az is ott van az irodában. Végigsüvített a János hangja a fekete éjszakában. — Fájeránstellen! 167