Tamás Mihály: Sziklán cserje

Munka - Sziklán cserje

tam a városházára. Hát még nem bent tartanak éjszakára! így legyen irgalmas az ember. De nem tehettem egyebet, mert az ember mégis csak mind ember. Bezártuk a pinceajtót, Józsi a zsebébe csúsztatta az üveget. — Eltörik. — Á, dehogy, vigyázok rá. Azzal már oldalra nézett, bele a szürkülő estébe és elmaradt tőlem. Csak a nagy útnál ért utói, de úgy húzódott fel mellém, mintha el sem maradt volna egy pillanatra is. — Mondja Józsi, miből él, amikor nincs munka? Most van, tudom, az a frontpuccolás a kaszonyi péknél. . . Józsi feledékeny, bárgyún nézett fel rám. — Milyen frontpuccolás? — Aztán hirtelen eszébe jutott, hogy milyen. — Ahá, tudom már. De az semmi, hanem az volt jó, amikor télen valaki elszabadította a Feke te tanár úr minden madarát, oszt a sok madár mind kirepült a szobából. Éppen arra jártam, így aztán nekem szólt a tanár úr, hogy hallja Józsi, minden elfogott madárért koronát kap, kanáriért meg kettőt. Na gondolom, az jó, körülnézek, azzal egyenest a temetőbe megyek, mert ott az a sok fa, amit a madár szeret. . . Megállt Józsi, éppen a temető mellé értünk, fent az orgonasövény mögött néma volt a sok sír. Józsi kajlán lógatta a kezét és rámutatott az egyik gesztenyefára. — Azon az egyen, ott la, egymagán tizenhét stiglicet meg kilenc kanárit szedtem össze. Fáztak, így aztán lehetett szedni őket, mint tavaszon a hernyót. Mit tetszik gon118