Tamás Mihály: Sziklán cserje

Föld - Sors

— Fogsz te még pusztulni innét, ha mondom . .. Nem szánta haragosnak a szót, de a fia azért meghallotta. Irtózatos lett benne a vér, mentében kapta el a kabát csücskét az öreg János mellén. — Hogy én? — Te. — Elébb más ... de mingyárt! Szorosabbra vette keze az öreget, úgy tolta maga előtt, elvakult gyilkoló indulattal. Az asszony sikoltozott, a gyermek sírni kezdett, de már nem volt megállás, már ment minden magától, ifjú Jánosban lihegett az indulat, tolta maga előtt az apját, aki háttal nem tudott elég szaporán lépni és megbotlott. Lesett volna, de ifjú János keze erősen fogta és húzta végig az udvar kemény földjén. Két együttfutó kicsi barázdát vágott a letaposott ÍUvetlen földbe a két patkó öreg János csizmája sarkán. A kapuig futott a két vonal, még ott is egy keveset. Csak itt szakadt fel a hörgés az öreg tüdőből, valami embertelen csúnya hördülés, mint a leszúrt sertésé, ha rosszúl talált a hentes kése. — Állj meg fiam! Beleütött a szó ifjú János fülébe. Nagyon beleüthetett., mert egyszerre elengedte a ruhát az apja mellén. Öreg János pedig, ahogy a földre esett, mingyárt feltápászkodott, lassan, kevés mozdulattal. Felállt, két kezefejét a nadrágjába törölte a portól, azután a nadrágjáról verte le a port. Súlyos, irtózatos nagy nyugalom volt, ahogy tette, meg ahogy mondta: — Ne húzz tovább, fiam, most mán megyek magamtól is. 104