Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

szász, aki most egy asztal tetejére zsúfolt vésett és zománcozott násfákat, egy karcsú hattyúra emlékeztető ezüst ámpolnát, gyönyörű mívű láncokat, tenyérnyi széles karperecet s egy csodálatos díszkardot bámult, ijedten pislogott a csákánnyal hadonászó céhmesterre. A magasabbik, egy forrázott nyakú, sápadt ember, gyorsan helyeselt: — A Fejedelem őnagyságának?! Szép, szép! Igazán! Ránézett a másikra, egy alacsonyabb, jól táplált emberkére, s a tekintetével ezt mondotta: Látod, az igazi nagyurak ide hordják az igazi nagy munkákat! Léta Pál kinyitotta a pántos ládát, s egy másik írást vett ki belőle, összehasonlította azzal, amelyiket a kezében tartott, és rászólt Barabásra: — Szedd ki, fiam, sorba a csomagokat, és mindig mondd, hogy mit veszel a kezedbe! A két szász segített kinyitni a ládát, és Barabás kirakta a tartalmát. Különlegesen összekötött csomagokban nehéz bronzkockák, hártyavékonyságú és különböző nagyságú fémlemezek, drágaköveket rejtő apró dobozok és néhány szerszám: csepp fejű, hosszú nyelű kalapácsok és egy nagyobb préselő szerkezet volt benne. Wohlgemuth Hans tordai polgár látta el nyersanyaggal a Léta Pál nagyszerű műhelyét. Barabás elősorolta a csomagokat, s egy asztalon szép sorban elhelyezte őket. A szőttes vásznat, amellyel a láda alja ki volt bélelve, kiemelte, és odébb hajította. Alatta, a láda fenekén ekkor egy kisalakú, vastag levelet pillantott meg. Benyúlt érette, de az alacsony szász ijedten kapott a keze után. Annyi ideje mégis volt Barabásnak, hogy elolvassa a levél címzését: Weiszmüller Zakariás. A kolozsvári szász ötvöscéh atyamesterének volt ez a neve. A szász olyan fürgén ragadta ki a levelet a kezéből, hogy Léta Pál is felfigyelt az írásaiból. Elgondolkozott hangon kérdezte: — Mi az? Mit dulakodtok? — Semmi, semmi! — hadarta a szász. — Egy levél a fejedelemségi pénzverőnek! 21