Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

sáros kerekekkel érkeztek a város határába. Gábor lábának nyomait így hozták vissza a kedves falak közé. Az ötvösök az évnek csak egy-két nagyobb vásárját tartották meg, s ezekre is egyszerűbb portékáikkal mentek csak el. A mai közönséges vásárt nem tartották a magukénak. Hat órakor már a Léta uram tágas műhelyszobájában megint serény munka folyt. A legényeknek nem volt szükségük szavakra, s nem is esett egyetlen sem közöttük. Annál beszédesebbek voltak bévülről, magukban. Életük parancsai elcsitították a szájukat, meghangosították a szívüket. Gábor emlékét vették rajongó érzésekkel körül, s bár tudták, hogy másképpen nem cselekedhettek, mégis szemrehányásokat tettek maguknak a cserbenhagyásáért. Léta uram egy nagy asztali tálcán dolgozott. Nehéz, díszes fogókat erősített rá, és Barabást nézte, aki megdagadt arcával egyedül ült az ablak melletti kis asztalnál. — Mondtam, hogy vizes gyolccsal borogasd! — mondotta egyszer neki, s ez volt minden szava ezen a reggelen. — Magától is elmúlik! — legyintett Barabás, és hiába akart, nem tudott eléggé visszautasító hangon felelni a céhmesternek. Mózeska, a Léta uram unokája galambot hozott megmutatni a műhelyszobába. A szegény állat egyik lába véres csonkban, eltörve fityegett pihegő teste alatt. —• A bolond Takács dobta meg kővel! — mondotta a kisfiú, és haragos tekintettel biztatta nagyapját a megtorlásra. — Láttad, mikor megdobta? — kérdezte Léta uram, és szánalommal vizsgálgatta a szegény állatot. — Nem láttam, de tudom. — Nohát csak akkor beszélj ilyet, ha magad láttad! — mondotta nagyapja, és óvatos gonddal kötözte be a galamb lábát. Máskor bizony íziben kész lett volna a felelősségre vonással! Most megint visszaült a munkája elé, és hozzáfogott. Kisvártatva megint jön a kisfiú: — Nagyapám, Tógyiné várja itt a tornácon! — A házrongálás miatt jött! — motyogta Léta uram félhangosan, mert most minden gondolata az elmúlt ese95