Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

11 Délre harangoztak a templomtoronyban, amikor a legények, mesterek s az összecsődült emberek tömege végre szétszéledt a templom környékéről. A legények heves beszédű mestereik oldalán hallgatagon mentek hazafelé. Minden csoportban s minden második mondatban Gáborról folyt a szó. A mesterek megborzongó lélekkel, türelmetlen kézlegyintésekkel fogadták a szemrehányásokat, amelyekkel különösen az asszonyok halmozták el bőven őket. Általában inkább a legények s a zajgó város polgárai és polgárasszonyai látszottak a vádlóknak s a mesterek a vádlottaknak, mint ellenkezőleg. Még a templomkertben hullámzott a tömeg, mikor Gábort az őrök földre tiporták. Csak a mesterek s a higgadtabb legények közbelépésének volt köszönhető, hogy ennek hírére újabb s ezúttal komolyabb verekedés nem tört ki a legények s az őrök között. Ezen a napon hallgatag, szomorú ebédeket ettek a kolozsvári ötvösök házaiban. Léta uram néhány falat után megállott kézzel bámult maga elé s a szótlanul ebédelő legényekre. — Ettől megkímélhettetek volna! — sóhajtotta, és Gábor üres helyére pillantott. Legényei megelégedetten érezték, hogy gazdájuk is velük szomorkodik ebben a pillanatban. Halk szóval köszönték meg az ebédet, és nyomban a műhelyszobába mentek. Kínos fegyelemmel, Gábor szavaira emlékezve s a város börtönébe zárt kedves emberre gondolva, dolgoztak késő estig. Léta uram is bejött hozzájuk, és sóhajtva, remegő kezekkel kopácsolt kicsit egy talpas bronzkupán. Alig félóráig bírta ezt. Felállott, és hátramenve a nyári konyhába, ennivalót küldetett Gábornak. Felesége, a termetes hatalmasság, sűrű szidalmakkal illette: — Ilyen ember! A saját derék jó legényét adja a vadak martalékára! Amiért egy kicsit rendetlenebb volt a lelkem a kelleténél! Mert fiatal volt, s szerettelek volna téged látni annak idején! Sok vén gazember, irigyeltétek tőle, szegény87