Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

kétől, a fiatalságát, a jókedvét, az asszonyok szeretetét! Öh én szegény Gabikám, hogy senyvedsz most a poroszlók kezén! De megvert az Isten, hogy ilyen gazdákat adott neked! Hatalmas kosarat rakott tele mindenféle jó ennivalóval. Léta uram könnyes szemmel nézte, és sóhajtva fordult ki az ajtón: — Ne beszéld már, ne beszéld már ezeket, mert megszakad a szívem! Szomorúságban töltött délután után estébe sötétedett a világ. Az ötvösházakban, szerte Kolozsvárt, álmatlan szemmel feküdtek mind a mesterek, mind a legények. Keresztury uramhoz, a bejáró mesterhez is odaszólt a sötétben a felesége: — Inkább a szászokkal szemben lettetek volna ilyen hősök, te főhóhér! Azokkal álltál volna ki olyan nagy hangra, mint a szegény, gyámoltalan gyerekkel tetted, te főkínzó, lelketlen! Mit fogsz felelni a másvilágon ezért, csúf kegyetlenje? — Aludj, mert felkelek, s kimegyek a tornácra éjszakázni. Subára fekszem, mint a havasi pásztor! Ott hűtőm halálra magamat! — Eredj! Szaporán! Kétszer se mondd! Érdemel is az ilyen főhóhér egyebet! S hogy az asszony tényleg nem hagyta abba, Keresztury uram tényleg felszedte a puha, meleg ágyból keszeg, száldeszka testét, és kicsoszogott papucsban a tornácra. Itt nagy keheléssel járt föl s alá, de aztán, hogy az asszony nem jött utána, komoly dühvel feküdt le hátul az udvaron, a kenyérsütő házikó padkájára. Ez jó meleget sugárzott magából, a most múlt nap folyamán sütöttek benne tíz kerek kenyeret. Álmatlanul forgolódott a gyapjas suba cirógató fürtjein. A csillagokkal zsúfolt eget bámulta, és szokatlan, váratlan, apró érzések kezdtek ugrándozni a mellében. — Ejnye — motyogta halkan —, evvel a szegény fiúval mégis alaposabban bántunk el a kelleténél. Ha már ilyen erős voltam szegénnyel, véremmel szemben, a főtörvény88