Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

Felül a palánkra, és azt mondja — közben a lábával kalimpál a falon —, hogy Ő ártánydisznó, elvarázsolt hercegfi vagy mi, ilyesfélét beszélt, nem is tudja már! Sírt, és mindenre képes lett volna érette. Aggodalom töltötte el a szívét iránta, s hazaérve nagy titokban összeszedett fél oldal szalonnát, egy sonkát, kenyeret és üveg bort, és a szolgálót elszalasztotta vele a templom mögé. Gábor és a legények akkor már szedték be itt a falon az ennivalókat. Minden jót, amit a szem s száj megkívánhat. Kinn a fehérnépek arcát a sötétség eltakarta, de amelyik akart, szólt, s a hangjáról meg lehetett ismerni. Gábornak, annyi tény, szépen engedelmeskedtek a fehérnépek is. Ahogy hírül ment a kívánsága, maguk a mesternék szaladtak a leggyorsabban tömött kosárkákkal a templom mögé. Hanem volt is aztán baj, ütleg, szidalom és szégyenkezés városszerte, mikor pár nap múlva a dolog kitudódott. Így emlegették sokáig: „S akkor este a fehérnépek felkerekedének, s minden ennivalót elhordának a legényeknek a templomkertbe. Sok helyütt vacsora sem maradt!" Gábornak egy kis álldogáló fehérszemély tűnt fel a sötétben. Alkalmas pillanatban ez közelebb lépett a falhoz, és gyenge hangon szólt: — Gábor! Szavam van! Gábor megismerte. Káposztás Agneska volt, a kicsi lány. — Te vagy, Agi?! Mit keressz itt?! — Vártam este, hisz reggel megígérte! Igaz is, megígérte! Szavával jelezte, hogy estére látni akarja. De reggel óta mi minden történt! — Nem mehettem, Ágika! Eredj most haza, talán holnap, reggel ki tudok ugrani hozzád! Korán, öt óra előtt! Most menj szépen haza! A kislány hangja közelebb jött: — Gábor, megint hallottam, hogy maga mindenkit... mindenkivel... Gábor elkomorodott: — Én? Hányszor mondtam, hogy ne hallgass senkire? — Weiszmüller lányának is ... 57