Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

— Tudja-e, Juliska, ki vagyok én? Honnan jöttem én? Hogy érdemes-e miattam törődnie? Én vagyok a mesebeli elvarázsolt ártánydisznó, s csak időm leteltét várom, hogy visszavarázsoljanak azzá. Mert ha a mesebeli herceget ártánydisznóvá varázsolták, akkor mért ne lehetnék én igazi valómban ártánydisznó, mikor én ... most... Elhallgatott. Ez jött volna: mikor én most mesebeli herceg vagyok! Fölösleges kimondania, úgyis kitalálja ez a lány, mert ez elég okos ahhoz! — Ejnye! — mosolygott Weiszmüller Júlia. — Elég sokra tartja magát! — Köszönöm a híradást! — fejezte be Gábor, és beugrott a kertbe. A lány megmeredten bámult utána. Csoda-e hát, ha ez az ijesztően bátor, különös észjárású és külsőleg is annyira igézetes idegen legény ennyire meg tudta zavarni az ő életét is?! Szavával vezeti az asszonyokat, hozzájuk se kell nyúlnia! Hátha még... hátha még ...! Behunyta a szemét, és bizonytalan lépésekkel, kábultan ment a vén szakácsnőjük mellett, aki elégületlenül motyogta: — Rosszul érzi magát, édeském? Ugye, megsértette?! Ugye, mondtam, hogy nem szabad idejönnie, nem szabad egy ilyen okos, szép, gazdag polgárlánynak egy ilyen emberrel törődnie! Alávaló, szemtelen az ilyen! Különösen, ha meglátja, hogy valaki törődik vele! Istenem, ha édesapja ezt megtudná! Szégyen az ilyen, lelkem! A lány nem értette a szavak összefüggését. Szégyen! Ez a szó megragadt a fülében! Igen, ha azt akarná, bármit, amivel talán szégyent is hozna magára, azt is megtenné! Milyen egykedvűen ült ott a falon, s ő észbe se vette jól, amiket mondott, pedig lehet, hogy tényleg csúnyán beszélt vele, s megsértette. De mikor azt se látta, hogy vele, aki előtt meghajolnak a férfiak, ez a senki munkáslegény úgy beszélt, hogy le se kelt az ülőhelyéből! Más ez, mint mindazok, akiket maga körül ismert. Apjának barátai, azok fiai, pénzéhes, számító, vásárokról tárgyaló emberek. Azok a szobában, asztalnál, mindenütt azt nézik, hogy mi menynyit ér, s mennyit főleg akkor, ha őt elvennék! Ez pedig?! 56