Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

cel hat óra után ül le az asztalhoz, annak a neve után megjegyzést írok a legénykönyvébe, és fel is út, le is út, küldöm tovább! Csak híztok, dagadtok, mint az ünnepi pánkó, de magatoktól, saját erőtökből egyetlen szép munkát el nem végeztek! így pattogott tanító, mély hangján a céhmester. Hevenyében odavetett mondatain meglátszott, hogy máson jár az esze, mint amiket kiszól. Azt számolgatta magában, hogy az újonnan érkezett anyagok mikorra és hányszorosan fogják nagy értékük bő kamatjait meghozni. Most elakadt a Léta uram mély hangja s vele együtt messzejáró gondolata. Feleszmélve kiáltotta: — Hát ezek hol vannak? A Téglás Gábor s a Barabás közös kis asztala mellett senki sem ült. Céhmester uram csak most vette ezt észre, pedig a legények emiatt hajtották már belépése óta olyan mélyre munkájukat figyelő fejüket. Előregörnyedve, fújva és libegő szakállát markolva számolta meg őket. Tíz! Kettő csakugyan hiányzik! Mintha eddig nem akart volna hinni a szemének, s csak most, a számok világos figyelmeztetése révén ébredt volna a dolog merészségének a tudatára. — Alávalók! — dörögte kiengedett dörgéssel. — Fegyelemsértő merészek! Visszaéltek a jóságommal! Gúnyt űztök belőlem! Kitiltatom, megszégyeníttetem őket! Megfosztatom az ipartól őket! Száz éve senki sem merészelte ezt megtenni! Az én házamban történik ez meg, az én tisztes, becsületes, munkás házamban. Én dicsekedtem eddig a legényeimmel! Én állítottam példát! Ha van az égben Isten, most lesújt benneteket! Kelemen! A szólított felugrott, és katonásan kifeszülve nézett a céhmester szemébe. — Kelemen! Mondd meg, hogy tudomásod szerint hol van a két távollevő?! Kelemen, egy piros képű, együgyű tekintetekkel pislogó legény, zavartan járatta az állát, mintha rágna valamit. Munka közben is így mozogtak az állkapcsai, de különösen 25