Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

— Vigye el, Zsófi néni, kóstoljon maga is belőle. Tibor Péter is elkészült a bölcsővel, szépen megfonta, megfényesítette. Egyik nap este aztán a vállára vette, és indult ki vele az ajtón. A felesége utánaszólt: — Viszi mán, viszi a vén kakas a fiatal tyúknak. Tibor Péter visszafordult a küszöbön, szeretett volna goromba lenni az asszonyához, de csak annyit mondott: — Ne szólj bele az ember dógába. A papék ajtaján a könyökével kopogott, nem volt keze a kilincshez. A lány ajtót nyitott, bent letette a földre a bölcsőt. Megháncsolt fűzfavesszőből való volt, a talpa fényesre faragott tölgyfa deszka. Angéla a spór mellett állott, onnét nézte a vén ember szuszakodását. — Maga az, Péter bácsi? Csak tán nem nekem hozta? A közeledő nehéz óra kilopta hangjából a múltat. Tibor Péter szégyellős alázattal állt meg a bölcső mellett, bütykös ujjaival a sima vesszőt simogatta, mintha áhított asszonynép teste volna. — Gondoltam, jó lesz ez most, az ilyenféle... — Amikor látta, hogy sikerül neki a beszéd, most már gonoszkodva, pajkosan csengett ki belőle a szó. — Meg aztán látom, hogy hamar szükség is lesz rá ... Igaza lett Tibor Péternek, mert még nem mentek ki az esztendőből, amikor egy hajnali órában lihegve keltegette a kiscseléd Csellénét: — Jöjjön már, Zsófi néni, a tiszteletesasszony... Cselléné nyugodalmas sietéssel készült fel, a lány biztatta. — Ne félj, elsőre nem megy az olyan egykettőre. Sápadt volt Angéla, szemét a félelmek hályoga fedte. Jaró minden kezével segítség akart lenni, de Cselléné kiparancsolta. — Nem férfinak való ez, tessék átmenni a másik szobába, majd szólok én, amikor lehet. Nehezen virradt, Jaró nehéz várással rótta az üres ebédlőt. A szomszéd szobából ki-kijött hozzá az asszony fájdalma. Nehezen ment, de mégis teltek az órák, nyolc lett, azután kilenc, a pap árva társtalansággal nézte a magányos zongorát. Hogy is volt az, tegnap még az Angéla 249