Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

ujjai futottak végig a billentyűkön. Vajon mikor zongorázhat megint? Istenem, minek is kell gyerek, inkább ne legyen, csak ne kéne így aggódni az asszony miatt. No lám, itt meg megpenészedett a festés, egészen átütött a nedvesség, holnap vagy holnapután be kéne üzenni Szláviknak, megkérdeztetni, hogy nem kell-é csinálni ezzel valamit. Még csak tíz óra ... Ki kellene szólni Terkának, hogy főzzön valamit ebédre, vagy ne is főzzön, majd eszik rántottát... Na, most már lesz valami, jaj, szegény asszony, hogy szenved, Istenem, de nehéz az asszony sorsa, mégis jobb a férfiaknak ... Jaj!... Be kéne menni ... úgy látszik, ez is elmúlt, nincs még most se semmi... Na de ilyet, majd elfelejtette, az esperes ráüzent, hogy okvetlen azonnal küldje be az évi költségvetést, már készen is van, megyen, borítékba teszi, megcímezi, most ráér. Kiment az irodába, előszedte az írásokat, de nem volt nyugta az irodában. Felvette az írásokat meg a tintatartót, bement vissza az ebédlőbe, lepakolózott a zongorára. Ez a vén marha is mehetne már a fenébe, az esperes, hogy ez nem hágy az embernek békét, örökké levelez, mintha fenyőfa volna. Itt van, ez már a 63-ik iktatószám, minden hétre jut egy levél, még több is. — Tiszteles úr, jaj! Irtózatos váratlanul szakadt fel az ajtó, Cselléné volt a küszöbön, és minden része a kétségbeesést ordította, s a hangja is úgy hasított be a pap agyába, mint az éles fejsze. Bent az ágyon vér volt minden, és a két ember kétségbeesett, célját nem látó kapkodásában, hasztalan nagy segítésében a nyugalom és a békesség fehér áhítatával feküdt Angéla. — A lepedőt tessék ... vattát... még vattát... Angéla nem tudta, mi történik, csodálkozó két szeme fáradtan esett a két emberre. Ujjai, mint áttetsző elefántcsont pálcikák, úgy hullottak széjjel a takarón, erőtlenül, esetten. Csendesen szólt. — Sándor... 250