Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

Szlávik tréfálkozva tette kezét az asszony szájára. — Gonosz vagy, Angéla, mindenkit megcsípsz, biztosan engem is. Az asszony felnézett az emberre. — Nem is vagyok én rossz, csak egy kicsit szerencsétlen. Nagyon hamar akadt dolgom az élettel. Szlávik összecsapta a két kezét. — Istenem, milyen öreg vagy!... — Az asszonyok élete ott kezdődik, ahol először öleli férfi. Az enyém hamar kezdődött, talán itt a baj ... Csókolj meg! Szlávik két kezébe fogta az asszony arcát, úgy nézte. — Csókolj hát meg! — Nesze ... Lent az udvaron szekér zörgött, a pap szava hallatszott. — Angéla! Angéla kidugta arcát a nyíláson, úgy kiáltott le. — Itt vagyok, gyere fel! — Gyere le hamar! A létra aljában várta Jaró a feleségét, felül a mérnök fogta a létrát, lent a pap. Ahogy elért az utolsó fokra, óvatos öleléssel tette a földre. — Vigyázz magadra, bajod eshet, nem jó ilyenkor padlásra mászkálni. Angéla kacarászva szaladt ki mellőle az udvarra. — Magának is fogjam a létrát, mérnök úr? — Köszönöm, nekem nem árt, ha le is esem. — Tulajdonképpen hogy is van az, hogy mi még mindig magázódunk, mérnök úr? ím maholnap készen a ház, és még meg se ittuk a pertut. Nem is tudom, ki az öregebb kettőnk közül... de hát mindegy; szervusz. Gyere, menjünk be az ócska házba, egy kis bort kaptam tegnap a városból. Az ebédlőbe mentek, a pap hátramaradt, és borosüveggel tért meg. Töltött. — Nahát még egyszer: szervusz. — Szervusz. Leültek, szemben egymással. Szlávik ritkán volt így 243