Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

— Mehetünk. Szlávik leugrott a pincegödörbe, és alacsony bakot tett a fal mellé. — Erre lépjen. Angéla leguggolt, s óvatosan eresztette lábát a bak felé. Szlávik átmarkolta a bokáját, úgy igazította, hogy félre ne lépjen. A lába a bak gerendájára ért, Szlávik keze feljebb siklott a harisnyán. Angéla kacagó huncutsággal ránézett. — Na ... vigyázzon, meglátják. A mérnök elkapta az asszonyt, és játékos könnyűséggel tette a földre. — Jé, hát ez lesz a pince?... De milyen kicsi lesz... Mondani akarok magának valamit. Suttogó lett a Szlávik hangja. — Mit? Nevetett. — Hát nem gondolja? — Nem. — Hát azt... — Mit? —• Hát azt, maga csacsi... Szlávik komoly lett. — Ne bolondozzon, Angéla, mondja meg egyszerre, amit akar. Az asszony szeme simogató jósággal nézett fel a férfira, és az anya ősi alázatával vallott. — Hát azt, hogy ott az erdőn ... igen ... Szlávik szeme kacagásba lobbant. — Gyerek? — Igen. Mélyen voltak bent a földben, s fejük se látszott ki, a munkások meg odébb dolgoztak. Szlávik elkapta az asszonyt, és büszke örömmel csókolta rá a teremtés vígságát. — Te gonosz, miért nem mondtad hamarább? — Mert csak most tudtam ... — Biztos? — Biztos ... Jaj, engedjen el, ott jön Sándor. 238