Csehszlovákiai magyar regényírók 1918-1945 – Szép Angéla háza

a fekete nadrágról, Angéla fojtott paranccsal szólt rá. — De most már menjen egykettő befelé, mert észreveszik ... A legátus jóllakott bambán böfögte fel: — Me-megyek már ... megyek. Lassú imbolygással ért a tornácra, hangos csapódással nyelte el az ajtó. Angéla is felállt, kijózanodott gonddal tisztogatta a ruháját. Azután elindult a kert felé. Kellett most neki setét csendje a kertnek, kellettek a fák, a termő élet ezer fakadása, setétebb setét, éjszakább éjszaka. összerezzent. Szótalan volt a kert, a széltelen éjszakában némán aludtak a fák. A palánk mellett száraz gally recscsent. A palánk mellől árnyék emelkedett felé. — Jaj, ki az? Az árnyék lassan melléje lépett. — Nem kell félni, tiszteletesasszony, Tibor Péter a nevem ... És a vén szatírszemekből az éjszakán át Angélára villant a vágy. Az asszony megfordult, futni akart a ház felé. Tibor Péter elkapta a kezét. — Nem kell félni, tiszteletesasszony, jó puha a széna, nem kell félni ... Angéla torkát a borzalom és ijedtség fojtotta némává. Suttogó lett a Tibor Péter hangja. — Nem kell félni... Péter bácsi mindent lát... Nem kell félni ... nem kell félni... Reszketés ment Angéla minden tagjába, bódulat szállt az agyára, és reszketés és bódulat tartotta fogva akkor is, amikor a vénember görcsös sietéssel kapta ölbe a kicsi testet, és vigyorgó őrületben vitte a kert mélyébe, fák sűrűjébe. A pap kilépett a tornácra, körülnézett a levegőégben. Fél karjával átfogta a tornác oszlopát. Dolga végeztével nagyot nyújtózkodott. — Ej haj, gyerünk vissza ... Nagyot csapódott megette a tornác ajtaja. 236